JTom • 5 nap
Február legelején látott napvilágot az év eleji időszak egyik kiemelt megjelenése, a Dream Theater „visszatérő” nagylemeze. A Parasomnia bő három és fél évvel követte az elődjét, és az érkezését elég eseménydús időszak előzte meg. No nem mintha egy új DT-korong nem lenne esemény önmagában is…
A legfontosabb természetesen az alapító-dobos Mike Portnoy visszatérése. Civilben, illetve más zenei projektekben amúgy is megmaradt a kapcsolat vele, végül 2023 végén jött el az idő, hogy a torzonborz dobosfenomén ismét csatlakozzon az álomszínház társulatához. Nem is rágnám sokáig a témát, annak idején elég alaposan körbejártuk, Theshattered kolléga még egy vélemény-videót is forgatott a témában. A dolog jelentősége abban áll, hogy Mike a zenekar egyik arca, kreatív motorja és fő szervező egyénisége is volt a távozása előtt, így a csapatdinamika jelentős változáson ment át az elmúlt bő egy évben.
Az összeborulást egy nagyobb turnéval koronázták meg, aminek fő apropója a zenekar (nagyvonalúan számolva) negyvenéves fennállásának megünneplése volt. Annak dacára, hogy új lemez még nem volt a hónuk alatt, a turné sikere nem volt kérdéses. Közben a friss dalokon is elkezdtek dolgozni, ebből született meg cikkünk tárgya, a 16-os sorszámot viselő Parasomnia. A paraszomnia orvosi-pszichológiai gyűjtőfogalom, a különböző alvási rendellenességeket takarja. A friss anyag tehát egy tematikus konceptalbum, a dalok ezt a területet járják körbe. A dalszerzés ezúttal közösen, csapatmunkában zajlott, és a szövegíráson is megosztoztak, ez utóbbit a LaBrie-Portnoy-Petrucci trió vállalta el. Tetszik ez a demokratikus hozzáállás, régen a Van Halen is így „kreditelte” a lemezeit. A produkciós feladatokat ismét John Petrucci gitáros intézte Andy Sneap hangmérnök segítségével, a vizuális körítést pedig Hugh Syme álmodta meg, ő is dolgozott már korábbi albumokon. Egyelőre ennyi namedropping elég is lesz.
Régóta szeretem a Dream Theatert, az átlagosnál többet hallgatom őket. Szerintem van három minden-perce-arany albumuk (Images, Awake, Scenes), egy nagyobb melléfogásuk (úgyis tudjátok), de minden lemezükön találni mesés pillanatokat. Számomra az volt a fő kérdés, hogy érzem-e az interjúkban emlegetett visszatérő varázst, illetve lesz-e olyan téma a lemezen, ami heves szívdobogás, esetleg áll-leesés kiváltására alkalmas. Persze akinek már attól könnybe lábad a szeme, ha meghallja Mike tamjait, annak a válasz dupla-igen, az én véleményem kicsit árnyaltabb.
Megfigyeltem, hogy a Parasomnia kapcsán nem annyira az egyes dalokról, inkább az alkotóelemekről, azok összhatásáról, és persze a zenészekről elmélkedtem. Ez azért lehet, mert nincs sláger a lemezen, bármilyen vonatkozásban is értjük. A Night Terror esetleg alkalmas erre a szerepre, de ez akkor is egy egyben-hallgatós lemez. A nem éppen vidám témaválasztás a zenében is visszaköszön, kevesebb a játékosság, több a riffelős, szigorúbb pillanat. A főszereplő ezúttal az egyre inkább Hagridra hasonlító John Petrucci, az ő játéka uralja (de nem leuralja) a lemezt, miközben Jordan Rudess billentyűs még az előző albumhoz képest is visszafogottabb. Talán a szólólemezeire tartogatja az elborultabb dolgait, nekem mindenesetre hiányzott pár olyan momentum, amikor úgy igazán eldobja a gyeplőt. Talán az A Broken Man-ben hallható egy kevéske, illetve a lemezt záró hosszú dalban (The Shadow Man Incident) van egy terjedelmesebb szólója, de azt is sima zongora-hangszínnel játssza.
A másik főszereplő természetesen Mike Portnoy, aki épített egy akkora dobfelszerelést, mint egy családi ház, és gondoskodik róla, hogy annak minden alkotóelemét hangra bírja, lehetőleg minél gyakrabban. Hozza a jellegzetes parapa-parapa-parapa-parapa filljeit, – amiket egyébként Alex Van Halen-től lesett el, ő maga vallotta be – az összetéveszthetetlen klaffogó hangzást és a „több néha több” hozzáállását. Ha Portnoy-ivósjátékot rendeznénk, és minden pörgetésnél legurítanánk egy felest, a második dal végére még a legrutinosabb alkesz-proggie is fejreállna, hehe. Mellettük James LaBrie inkább csak a kényelmes kötelezőt hozza, úgy értve, hogy nemcsak a hangszálakrobatika, de a karakteresebb dallamok terén is visszafogott. A hangszíne kellemes, az előadásmódja változatos, de ebben a zenekarban nem csak egy frontember van, ezt eddig is tudtuk.
A nyolctételes, 71 perces album nyitánya (In the Arms of Morpheus) egy hangjátékkal indul, ami nekem a 90-es éveket idézte. Majd instrumentálisan folytatódik, több zenei motívumot is előrevetítve. Van benne egy pusztulat djentes riff, de ilyet nem mondunk, hiszen a djent nem egy műfaj, a Periphery is megmondta. Aztán van öt hagyományosabb dal, egy másfél perces átkötő, és a végén a hosszú dal, ami magában foglalja a finálét is, csaknem 20 percben. A slágerhiány mellett ez is az albumközpontú jelleget erősíti.
A Night Terror címe azt jelenti, amikor hirtelen felriadunk álmunkból, ennek ellenére ez az egyik barátságosabb dal, a legkönnyebben rögzülő refrénnel. Az Awake-korszakot idézi, bár apró érdekesség, hogy a 2013-mas, cím nélküli albumukon a bevezető egyik tétele volt a hasonló című Night Terrors. Ha már itt tartunk, a különböző pszichológiai, lelki bajokról korábban is megemlékeztek már, gondoljunk csak a varázslatos Solitary Shell-re (autizmus), vagy a The Enemy Inside-ra (PTSD a katonák körében). A következő három dal, bevallom, többszöri hallgatás után is csak úgy átszalad a szervezetemen, hallgassam bár akármilyen odafigyeléssel. Ezt tessék a DT-inerciarendszerben értelmezni; nem is használnék olyan erős szavakat, mint robotpilóta vagy töltelékdal, de ne közelítsünk hozzájuk túlzó elvárásokkal.
A Dead Asleep az egyik kulcsfontosságú dal, legalábbis zenei értelemben. Petrucci egy Randy Rhoads-os hangulatot képzelt el hozzá, abból fejlődött ki a fő motívum, ami az egész lemezt átfogja. Ott van a nyitányban, és más dalokban is megbújik. Ezt persze nem magamtól tudom, hanem egy videósorozatból, amiben Mike-kal mesélnek a dalokról. Volt már ilyen korábban is, akár még lemezek közt átivelve is, ezt (is) nagyon érzik. Azért a biztonság kedvéért az elejét megbolondították egy tex-mex szószban tocsogó, panterás riffel is. A Bend the Clock James pillanata, a szövege is tőle származik. A lemez egyedüli lassúja, az elején újra hallhatjuk azt a suttogó énekhangot, amit ilyenkor elővesz. Akik fülesbagoly-felmenőkkel rendelkeznek, kiszúrhatják, hogy van rajta némi utólagos rásegítés, de lemezen megbocsátható, különösen ha valaki 61 éves. A dal végén John egy Gilmour-jellegű gitárszólót játszik, ott azért volt libabőr, csak azt nem értettem, miért kellett lekeverni.
Régi hagyomány náluk, hogy a lemezt egy monumentális darabbal zárják, ez most sincs másként. A The Shadow Man Incident azonban valahogy nem fogott meg. Olyan érzésem volt, mintha a korábban félretett ötletek összegyúrásából született volna. A váltott szóló persze nagyot szól benne, de amikor meghallgattam egymás után az A Change of Seasonst és a The Count of Tuscanyt (két igazán nagyszerű „hosszúdal” korábbról) egyből éreztem, hogy azért ez más kávéház. Azoknál szinte elrepül a 20 perc, most meg inkább olyan „jól van gyerekek, haladjunk már” érzésem volt. Ennél okosabban nem tudom megfogalmazni.
Úgy sejtem, a Parasomnia nem fog akkora hullámokat vetni sem az elvakult rajongók, sem a foteltudósok körében. Jól sikerült album, nem is kérdés: változatos, mesésen szól, külön feldobja az okos témaválasztás. Ugyanakkor pontosan illik a két elődje által megkezdett sorba, jobban hasonlít rájuk, mint gondoltam. Elhiszem, hogy örülnek a régi cimbora visszatérésének, ahogy a legtöbb rajongó is, de akinek nem jöttek be a ’10-es évek albumai, ne a korábbi dobos, Mike Mangini nyakába akarja varrni. Nem beszélhetünk tehát új korszakról vagy a régi varázs visszatéréséről – ahhoz nem egy doboscsere, hanem egy időgép kellene.
